2018. január 17., szerda

Raffay Ernő nézsai előadása Adyról

Ady Endrét ikonként tiszteljük. Ha jobban belegondolunk, mindenkinek van legalább egy kedves Ady verse vagy idézete. Minden iskolában tanítják Magyarországon, sőt más országokban is. Mégis sokszor hiányosak és tudatosan eltitkoltak róla az ismereteink.
Raffay Ernő időt nem sajnálva járja körbe a témát. Tények és bizonyítékok felhasználásával más szemszögből - az árnyoldalakat is megvilágítva - mutatta be a sokunk által nagyra tartott költő életét és munkásságát, hozzá idézve az oda tartozó verseket és prózai írásokat.


Néhány részlet, amiről szó volt: Hétszer járt Párizsban, bár ritkán volt pénze, és ha volt is gyorsan elszórta. Sokat betegeskedett és gyógyszer függősége volt. Háromszor lett vérbajos, amit az akkori orvostudomány még nem vagy csak drága gyógyszerrel tudott gyógyítani. Gyönyörű szerelmes verseket írt, bár nem tisztelte a nőket. Sok nő mégis rajongott érte. Belépett a szabadkőműves páholyba, de nem járt az összejövetelekre.

Az állandó pénzhiány miatt szüksége volt támogatókra a gyertyát két oldalról égető életmódjához. Az előadásból kiderült, hogy kik azok a személyek, szervezetek, akik támogatták, befolyásolták élete bizonyos szakaszaiban és hogyan sodródott nőtől-nőig és „partról-partra”.

Ezen a téli estén érdekes és színvonalas előadás részesei lehettünk Ady Endréről és a szabadkőművességről.

Köszönjük szépen!

-
Raffay Ernő megjelent könyveit, nagy szeretettel ajánlom mindenkinek, de főként a magyar irodalmat tanító tanároknak!

--
Bobe
nézsai krónikás





2018. január 16., kedd

PATKÁNYOK HONFOGLALÁSA

Tanulságos mese fiatal magyaroknak 

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.

Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.

A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jól laktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:
- Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott baltájával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.

 Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötőzte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok kőzött. - Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - És fellázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

 S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra mar megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körút a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

 Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!


-
WASS ALBERT

2018. január 13., szombat

Nem mondhatom el senkinek

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyre megy,
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világra jöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itt hagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rám nézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.


--
Karinthy Frigyes

2018. január 9., kedd

A bölcsőde-egylet báljának „bája”

Ismét elérkeztünk a báli szezonhoz. Találtam egy korabeli újságcikket, amelyben szépen kirajzolódik az akkori kor fényűző élete.
A cikk apropója az, hogy a bál háziasszonya, éppen az előkelő körökben sűrűn előforduló nézsai földbirtokos Blaskovich Miklós felesége.
Szinte látom, milyen gyönyörű lehetett az a fehér hímzetű „bordeaux-bordurrel” és fehér virággal díszített, elöl brüsszeli tüll betétű fehér atlasz ruha gyémánt diadémmal. A „redoute parkettje” pontosan hol volt az sajnos nem derül ki a cikkből, de pompás látvány lehetett a „hosszú collone-ban” táncoló 148 pár(!).
1878. február 2-án megjelenő 'Fővárosi lapok' így tudósít a színvonalas eseményről:




--
„Mehetlen kedvvel” olvasva:

Bobe
nézsai krónikás







2017. december 15., péntek

Pohárköszöntő a Balassiban

2017.12.15.

Tisztelt igazgatónő! Tisztelt igazgató úr! 
Tisztelt osztályfőnök! 
Tisztelt tanárnők és tanár urak! 
Tisztelt szülők, vendégek!

Kedves diákok!

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Balassagyarmati Balassa Bálint Gimnázium 12.C osztályának szalagavató ünnepségének záró vacsoráján, a szülők nevében én mondhatom a pohárköszöntőt. 
.
Mindenekelőtt szeretném megköszönni a a koreográfiát és a tánc betanítását Nyinának. Köszönjük a professzionális felvételeket, amelyek megörökítik és évek múlva is szép emlékké teszik ezt a pompás eseményt. Köszönjük a helyszínt a gimnáziumnak, a Svejk étterem finom ételeit és a szülőknek a süteményeket. Köszönjük a sok-sok szervező munkát Hodossyné Berecz Erna osztályfőnöknek, Hering Arnold nevelőtanárnak és Timinek - az osztály SZMK-sának -, továbbá mindenkinek, aki segített a megvalósulásban és jelenlétével nemesítette az ünnepet.

Nagyon szép volt a műsor, nagyon szépek voltatok ezekben a gyönyörű ruhákban. Igazi hercegnők és hercegek. Köszönjük szépen!


A mai napon osztályfőnökötök feltűzte rátok a kék szalagot, ami jelezi a világ felé, hogy mától hivatalosan is maturandusok (azaz végzős, vizsgát tenni készülő diákok) vagytok. Felismerhetnek majd erről mindenhol, ahol viselni fogjátok és mondhatják rátok: nézd csak ott egy végzős balassis diák! A szalag emlékeztessen benneteket az elmúlt évek sok-sok szép pillanatára és arra ami rátok vár. 

Aki középiskolába járt tudhatja, hogy milyen sokat jelent ez a kis szalag! Hiszen ez jelzi, hogy közeleg az érettségi, az utolsó nagy próbatétel. De jelenti azt is, hogy elérkeztetek a felnőttkor küszöbére és pár hónap múlva ki-ki tudása, tehetsége és szerencséje szerint járja tovább az útját.

Minden ember életében vannak ilyen mérföldkövek, amelyek visszafordíthatatlanul meghatározzák a sorsát. Ezt a szalagot életetek azon szakaszán viselhetitek, ahol már a Ti kezetekben van a gyeplő, rajtatok áll, hogy merre menjetek tovább. Jó döntéseket kell hoznotok és bátran küzdenetek kell a megvalósulásukért. Ezért tehát örüljetek neki és viseljétek büszkén emelt fővel, hiszen ez már a Tiétek! Ezután pedig minden jön majd a maga idejében.

Az kívánom, hogy tudjatok rendet tenni saját magatokban, akkor mindent elérhettek, amit akartok és mindig tudni fogjátok mit kell tennetek.

Sok sikert, jó egészséget, kitartást és sok szerencsét kívánok Nektek!

A fény születését várva, áldott karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok!


Emelem poharam a 12.C osztályra!

--
Bóbis Péter
egy büszke szülő

.